Aktuális

Mindennapi etnicitás I.

A kinin káros mellékhatása. Egy maláriás vasutas esete František Jehličkával.

 

Hogyan ragadható meg az etnikai identitás a történeti forrásokban? Látszólag nem nehéz feladat, hiszen nyomai könnyen azonosíthatók az ünnepélyes, ritualizált identitás-felmutató aktusok dokumentumaiban. Alternatív elméleteket alkalmazó kutatók viszont a mindennapi (értsd nem közéleti) etnikus jellegű cselekedeteket állítják előtérbe. Értelmezésük szerint az etnicitás nem egy lehatárolt és változatlan entitás, hanem éppen ellenkezőleg: társadalmi közegtől, szituációtól és időtől függően, de mindig interakciók során formálódik újra és újra, vagy, ahogyan a téma szakértői írják szemléletesen, „történik” folytonosan.[1] Az újszerű megközelítések egyik nagy eredménye, hogy a magyar nacionalizmus történeti forrásainak körébe bekerülnek az átlagemberek hétköznapi életét dokumentáló ügyek is. Sőt, jelentőségük felértékelődik, amennyiben elfogadjuk, hogy nem a politikai és kulturális közélet manifeszt felhívásai, hanem a körülvevő tárgyi világ magától értetődő, valamint a mindennapi cselekedetek önkéntelen magyar etnokulturális jellege miatt lett valójában széleskörű elfogadottsága a magyar etnicitást preferáló nemzeti identitásnak.

 Azt az állítást, miszerint ebben a trendben Magyarország legnagyobb állami vállalatának, az államvasút-társaságnak kiemelt szerepe volt, a szolgálati nyelvről, az esküszövegről, a névmagyarosításról alkotott rendeletekkel és a személyzeti politikával szokás igazolni. Arról azonban, hogyan viszonyultak ehhez a folyamathoz mindennapi szolgálatuk és magánéletük során a vasutasok, nem születtek tanulmányok. Nem tudunk ezért szinte semmit az elvárt magyar hazafiság mögött rejtőző identitásokról és azok viszonyrendszeréről. Major János irodai altiszt fegyelmi ügyének bemutatásával azt szeretnénk igazolni, hogy az ilyen, sokszor titkolt önazonosítások is feltárhatók, mivel bármilyen interakció-típus etnicizálódhatott.

major_01 major_02 major_03 major_04

 

Jelzet: MÁV SZK Zrt. Archívum, I. és II. fokú fegyelmi bizottságok iratai, FE.10014 doboz, 3/1933.efb üi.

Major János története bepillantást enged az etnicitás gyakran fel sem tűnő, magától értetődőnek ható kulisszái mögötti világba. Major, az első világháborús frontkatona magyar nemzetiségűnek és hű magyarnak vallotta magát, s azt állította, hat gyermekét, köztük orvostanhallgató fiát és gimnazista lányát „…hazafias szellemben, jó magyarnak…” nevelte. A két világháború közötti revíziós Magyarországon ez fokozottan elvárt norma, s még inkább az volt a vasutas társadalomban, hiszen a szolgálati rendtartás az alkalmazottaktól fegyelmi büntetés terhe mellett várt el erkölcsös magatartást, s ennek részeként magyar hazafiságot is. Hogy ez mennyire áthatotta a vasutas morált, arra szemléletes példa a becsatolt fegyelmi határozat szemrehányó hangneme a magyar nemzettel szembeni hálátlanságról.

Major egy szlovák evangélikus faluban, Albertirsán lakott, felesége és annak rokonsága „tót” nemzetiségű volt. Amint maga mondta el meghallgatása során: „Értek és beszélek valamit tótul, amint Irsán még az öregek beszélnek, én magam magyar származású vagyok, csak a feleségem szülei voltak tót anyanyelvűek.” Habár a szlovák kulturális környezetet igyekezett alulértékelni, a fegyelmi határozat iratanyaga alapján úgy tűnik, magyar etnikai identitása távolról sem volt koherens. A vádirat, Major János maghallgatási jegyzőkönyve és leginkább Monor állomás panaszkönyvi bejegyzése konkretizálta, hogyan sértette meg Major a hazafiság normáját: szlovákul énekelt, „… hangosan kiabált, hogy ő tót, éljenek a tótok, az ő vezérük Jehlicska,[2] szidta a magyarokat, a magyarok elnyomják a szegény tótokat.”

A történet alapján feltételezhetjük, hogy amint Major hazaért falujába, s levetette az egyenruháját, személyiségének és identitásának alternatív jegyei kerültek előtérbe – képletesen fogalmazva, a magyar vasutas elszlovákosodott földművessé változott vissza.[3] Az elvárt etnikai azonosulást a rejtett, a vasutas egyenruha szimbolizálta altiszti szolgálati fegyelmet, melynek Major védekezésében az absztinencia az egyik szimbóluma,[4] a szlovák falusi miliő italozó otthonossága váltotta fel. Ahhoz, hogy az utóbbit felfedhessük, a hatalom megtorló eljárását kiváltó, dokumentált eseménynek kellett megtörténnie, amelynek során Major felcserélte a szerepeket: az önkontroll elvesztése miatt az otthoni környezetben elfogadott vagy tolerált etnikai önazonosulás a magyar etnicitást preferáló köztérben, mint normasértés jelent meg.

Esetünkben tehát egy speciális történeti forrás bepillantást enged a mindennapi etnikai önazonosítás ritkán dokumentált világába. Önmagában egy-egy ilyen eset persze nem alkalmas általános következtetések levonására, de legalább rámutat arra, hogy a vasutas társadalom magyar etnokulturális jellegének kialakulását akár vavilovi mimikriként[5] is leírhatjuk, melynek során a megtévesztő alkalmazkodás stratégiája végül önkéntelen normakövető magatartássá alakult át.

Matus László

 


[1] Brubaker, Rogers: Csoportok nélküli etnicitás. In: Beszélő, 7–8. szám, Évfolyam 6, Szám 7. Internetes elérés:

http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas Lásd még: Egry Gábor: Etnicitás, identitás és politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918-1944. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 358. o.

[2] František Jehlička / Jehlicska Ferenc (1879-1939) pályája kezdetén nagy formátumú szlovák politikust láttak benne, később az árulás és a kalandorpolitika szimbóluma lett. A két világháború között a békeszerződés revíziójának programját képviselte.

[3] Szolgálati táblázata (lásd 3/1933.efb fegyelmi ügyirat) szerint vasutas pályája előtt földműves volt.

[4] Magyar vasutasok absztinens egyesületében választmányi tag volt.

[5] Nyikolaj Ivanovics Vavilov, botanikus és genetikus mimikri elméletének (pl. rendszeres gazolás-gyomtalanítás melléktermékeként a rozs, a búza „mímelőjeként” vált kenyérgabonává) analógiája az asszimilációra.