A kettő – az egy pár!

2020. január 8. szerda, 12.55 / Utolsó módosítás: 2020. január 8. szerda, 12.56
2019. utolsó – 2020. első túrája

Van két olyan nevezetes túrája az évnek, melyek párban járnak, olyanok, mint az ikrek, szinte elválaszthatatlanok egymástól. Ez a két túra az év végi és a következő év eleji, mindkettő nagy sikernek örvend túrázóink körében. Jönnek is szép számmal ezekre, az elsőn 26-an, a másodikon 33-an voltunk. Ezekbe a számokba beletartoznak vendégeink is, róluk majd még külön is meg kell emlékeznünk.

Mindkét túra – ikrek lévén – a közeli budai hegyekbe vezetett, oly annyira szeretik egymást, hogy egy-egy rövid szakaszon még közös volt a nyomvonal is, sőt a találkozó pont is azonosan a Széll Kálmán téri metrókijáratnál volt. 2019. december 28-án Nuszer László kiváló, aranyjelvényes túravezetőnk volt a vezér, míg 2020. január 4-én G. Nagy János barátunk – stílusosan – a János-hegyet kerültette meg a népes csapattal. Az év végén (a fáradtság, az elmúlás jegyében) kevesebbet mentünk hegynek fel, völgybe le, míg az új év kezdetén, új kihívások, a megújulás reményében nem győztük kiköpni a tüdőnket, míg felértünk a csúcsra, a János-hegy tetejére. De hogy ezt a szálat elvarrjam: megérte, mert itt, a baráti társaságban pezsgőzhettünk, ünnepelhettünk és kívántunk egymásnak egy szebb, boldogabb Új Évet! Előkerültek a zsákok mélyéről a féltve őrzött saját receptúrás sütik, kínálták egymás a fáradt vándorok és dicsérték is egymás ízeit, zamatait, folyt a kupicákba, majd onnan a gyomrokba a "látás-élesítő" nedű is, a jókedv és bizakodás is felütötte itt-ott a fejét.

» » » » » » » » » « « « « « « « « «

Visszatérve az Óévi túrára: Laci barátunk Normafa kezdettel Hűvösvölgyet célozta, útba ejtve a Libegő felső állomását, mint csúcs-pontot, majd rövid erdőkerülés után, keresztezve a Gyermekvasút János-hegy és Szépjuhászné állomását, érkeztünk túránk idő közben módosított végállomásához.

Normafa nemrég felújított sétányain szép új játszóterek mellett vezetett utunk, az aszfaltcsík szélén pedig a kocogók részére épített piros, kellően rugalmas burkolat biztosítja az ízületek épségét. A felszórt murvás sétaút elején táblára kitett felirat tájékoztatta az arra sétálókat, hogy ugyan a munka elkészült, de sajnos a Kivitelező nem a megfelelő minőségű murvát alkalmazta, ezért azt hamarosan lecserélik. Mindezek miatt kérik a szíves elnézésünket. Jó, jó, ezt értem, ez így korrekt, de akkor hol volt a Műszaki ellenőr, amikor kellett volna? Ha időben szól, elkerülhető lenne a dupla-munka (dupla költség…).

János-hegy alatt értünk a Libegő felső állomásához, ahol igen kulturált körülmények között pihenhet a fáradt vándor. Igaz, mi még annyira nem, de az erre kocogók bizonyára már elfáradhattak, a jó időben sokan nézelődtek és tájékozódtak a hangsúlyos méretű irányt mutató táblák, az új építésű erdei bútorok, egészségügyi létesítmények között.

„A Libegő!” Milyen megszokott ez a kedves név, de ha visszaemlékezünk az átadást, 1970. augusztus 20-át megelőző időszakra, gondolhatunk arra a kampányra is, aminek alkalmával a nagyközönség tehetett javaslatokat az új közlekedési eszköz nevére. Voltak is elképzelések szép számmal, pl.: Aerobusz, Alibaba karosszéke, Acélpók, Bűvös-szék, Drótcsacsi, Émelygő, Égi taliga, Fennleng, Függőszék,  Gépszék, Hegyi-kopter, Huza-vona, Jánogyhegyi Zümmögő, Puszivasút, Röppentyű, Szellő-szán, Tájdrót, Villamos-szék vagy Űrbusz. A nyertes név a „Lebegő”, ez kis korrekcióval lett végül a már mostanra jól megszokott „Libegő”.

A rövid kis kerülő út szép kilátással kecsegtetett ugyan, de az alacsony felhőzet okán nem láttunk túl messzire. Azért a Budakeszi Tüdőszanatórium közeli és a Rehabilitációs Központ új, távoli, modern épülettömbje még jól kivehető volt a szemnek. Csak reménykedhetünk, nem kerülünk ezekkel közeli kapcsolatba. Nem régi családi tapasztalat: ugyan jól bánnak itt az emberrel, értik a szakmájukat az orvosok-ápolók, de azért jobb ezt nem belülről látni.

A Libegőtől már lefelé, út közben nem csak hallottuk a fák sűrűjéből a gőzmozdony fújtatását, hanem szerencsésen érkezve a pálya egy-egy pontjához, láttuk is és lencse-végre is kaphattuk a csendesen ereszkedő dízelmozdony vonatát és a nosztalgia szerelvény füstködbe burkolódzó sziluettjét. A kisvasút állomásain és a szerelvényeken hatalmas a tömeg, a városi népek megszállták a budai hegyeket, a kis kalauzok nem győzték lyukasztgatni a sok jegyet. A kisvasúti pálya állapota is megér pár mondatot: korábban egyre gyakrabban volt a kisvasút a hírekben: kisiklott, itt-ott a mozdony, a kocsi. Ráfért már egy komolyabb felújítás, amin most ősszel át is esett a pálya. Jól látszanak is a beavatkozások, az aláverés nyomai. A vízelvezetés az egyik legnagyobb figyelmet érdemlő része egy vasúti pályának, most sok helyre tettek be új betonelemeket ez ügyben. Jól látszanak az új faaljak, a lecserélt régi sínszálak még itt-ott a pálya mellett hevernek. Kis szögben ránézve a sínekre, szépen, párhuzamosan és nem hullámosan futnak a sínszálak egymás mellett. Jó látni és érezni a gondos munka eredményét, ha felszállunk a szerelvényre, nem imbolyog annyira, mint korábban. Pár hete végeztek a munkával, a keskeny nyomközű aláverő gépet, mint túlméretes szállítmányt, kamion szállította el közúton.

Szendvicseinket Szépjuhászné állomás mellett fogyasztottuk, itt páran felkeresték a budaszentlőrinci Pálos-rend építette kolostor romjait, majd folytattuk a sétát és ereszkedtünk végül a város füstködbe bújó házai közé, ahol hamarosan elváltak az utak, ki-ki ment a maga otthona felé, készülődni az ünnepre, behűteni a pezsgőket, előkészíteni a virsliket.

» » » » » » » » » « « « « « « « « «

2020. Új év. Milyen szokatlan még ezt a dátumot leírni. Így voltunk annak idején 2000-el is, volt is kampány az informatika világában: Y2K projekt-hegyek. De azt is túléltük, és most sem lesz gond. Néha még elszalad a kéz az „1”-es felé, de nem sokáig. Mindjárt itt is van január 4. Újra irány a hegyek. A Sport Clubban különleges szerepet is szántunk ennek a napnak: megmutatni a többieknek, hogy „nem csak foci van a világon”… Rá ébreszteni őket, hogy jó dolog a változatosság (ami ugyebár gyönyörködtet), a testnek másfajta mozgás-formák is jót tesznek. És előbb-utóbb az ember fia-lánya már nem bírja pl. a tollas-, vagy tenisz-pálya kihívásait, a térdek recsegnek-ropognak, a derekak beállnak, a kéz elernyed. Ilyenkor jön jól, hogy ki lehet menni a szabadba és a számunkra megfelelő tempóban lehet egy jót sétálni, róni az utakat a jó levegőn, távol a füstös város zajától.

Rájöttek erre a tornász lányok is már jó ideje, csapatukból sokan rendszeresen velünk túráznak. És most, hogy Elnök-asszonyunk külön is felhívta a fiatalok figyelmét, szép számmal jelentek meg, nem csak sportköriek és gyerekeik, hanem cégen belül mások is. Jó volt látni, hogy kis csoportok alakultak, együtt sétáltak le a hegyről, miközben kötetlen beszélgetésekkel múlatták a szép időt. Egyesek még dalra is fakadtak út közben, az alkalmat az adta, hogy túravezetőnk útba ejtette az Anna-rét alatti Kossuth emlékművet. Zengett a „Kossuth Lajos azt üzente…” nóta, a madarak is elcsendesedtek, régen hallhattak itt efféle vidámságot. Lejjebb ereszkedve elvonultunk Disznófő forrás igen csak elhanyagolt épületei mellett, csak remélhető, hamarosan ez is a régi pompájában várja majd a kirándulókat. Rövid aszfaltos szakasz után megkezdődött az emelkedés, ami a hegy tetejéig tartott. Elhagyva a Tündér sziklák környékét, alulról kereszteztük a Libegő pályáját, majd az út a kacskaringós ösvényen felfelé egyre meredekebbé vált. Ágota túratársunk egy alkalommal rövidíteni próbált, de a csúszós, omladékos terep megállásra kényszerítette. Szorult helyzetéből Pál barátunk mentette ki, aki maga is néha csúszkálva közlekedett. Elérve ismét az acélszalag korláttal védett betonutat, párunkat erős kezek emelték fel az útra, miközben egy bukósisakos terep bicajos a lefele menő út szabaddá válására várt. Amint elindulhatott, szédítő tempóban, hatalmasat ugratva ereszkedett le azon az úton, amin mi nagy erőlködések árán éppen, hogy feljutottunk. Belegondolni is szörnyű: mi lett volna, ha korábban találkozunk vele, akkor, amikor az ösvény épp, hogy elég egy embernek? De nemcsak a bicajosokkal, hanem a terepfutókkal való találkozás is konfliktus forrása lehet, ha nem figyelünk egymásra, ők és mi, a gyalogos turisták. A haladási sebesség különbözősége okán a gyalogos nem észleli időben a gyorsabban haladót, az ösvények pedig néha szűkek kettőjük számára. Ilyenkor jön jól a bicajok kötelező tartozéka, a csengő. Már ha használják, mert sajnos sokszor, nem érteni miért, de az csendben marad, mi gyalogosok meg már csak az utolsó pillanatban észleljük és húzódunk félre a drótszamár elől. A terepfutók is tehetnek valamit, hogy ne ütközzünk. Nekik, nem lévén csengőjük, marad az élőszó. De nem mindegy, mit és milyen hangerővel mondanak. Ha például azt halljuk harsányan kiáltva, hogy: „takarodj az utamból!”, az ugyebár nem túl szerencsés. Ilyet persze nem hallottam még, de mást, sok egyebet igen. Talán a „pálya” kiabálása lenne elfogadható, de azt is kellő távolságból, hagyva időt az ösvényen kígyózó csapatnak a félreállásra. Mi gyalogosok egymást szoktuk ilyenkor figyelmeztetni, mire a hátulról érkező futó eléri a sorban az utolsót, a riadólánc már el is érte a sor elejét és így megszűnik az ütközés veszélye. Régi emlék is tartozik ehhez a témához: a kezdő magyar síelőket a Chopokon arra tanították, ha még nem tudnak kellő időben irányt váltani, kikerülni az utolért síelőket, akkor legalább „POZOR!” kiáltással figyelmeztessék őket, kerüljenek ők ki a veszélyzónából.

Továbbhaladva elértük a védett János-hegyi-átjáróbarlangot. Nevét onnan kapta, hogy valóban két kijárata-bejárata van, közte a járat hossza kb. 18 m, ami elég ahhoz, hogy bent sötét legyen, még nappal is. Elő tehát a hátizsák mélyéről az egyik, minden napszakban és évszakban kötelező felszerelését, a fejlámpát és máris láthatóak a barlang falán azok a csákány nyomok, amik a 18-19. században itt aranyat és vasércet kutatók bányász tevékenységét bizonyítják.

Éppen délre a csapat fel is ért az Erzsébet kilátóhoz. Sokan fel sem mentünk a tetőre megnézni a várost, a hegyeket, sajnos a párás idő ennek nem kedvezett. A közös ünneplés előtt még kávéztunk páran, a nyitva tartó kis büfé sűrűn tele volt, minden asztal foglalt, így a meleg feketét csak állva élvezhettük.

Az Erzsébet kilátós kis szünet még rá tett egy lapáttal a hangulatra, vidáman ereszkedtünk lefelé, sőt, volt, aki az út melletti futópályát egy kis kocogással tesztelte. A kisvasút keresztezése előtt még néhányan leereszkedtünk az út melletti Béka tóhoz. Vize befagyva, vidáman csúszkálhattunk a jegén. Végül az erdő szélén, Budakeszi házai előtt, a Viadal Sportegyesület sípályáját érintettük. A környék gyermekei tanulhatják itt a lesiklás fortélyait. A fák alatt az edző várta kis tanítványait. Hó nem volt, de nem is kellett: a pálya műanyag, a léceket glicerinezik, így azok jól siklanak, mint a havon. Persze ez nem pótolja a szikrázó nap sütötte havas lejtők hangulatát, de edzésnek megfelel.

Itt vettünk egymástól búcsút, köszöntük meg Jánosnak a túravezetést és a szép élményeket (na meg a behűtött pezsgőt) és fogadtuk meg: hamarosan újra a hegyek között látjuk majd egymást.

Végül Jeney Dániel egy, az akkori hangulathoz illő kis versével búcsúzik a krónikás:

Ne rohanj!
Nyugalom, s izgatottság fut mindenütt.
Még érzem, ahogy élek, ahogy lélegzek.
Most lassan ki és be.
Nem kell bújnom, de bújok,
mást még nem tudok.
Nyílt mezőn örök köd ül,
hisz érte kevés örül.
Egy-egy fénysugár
néha áthatol valahonnan,
az idő megtorpan és látlak,
de az én utam máshol van.

Lejegyezte és a fotókat készítette: Sándor Tibor

» » » » » » » » » « « « « « « « « «

A VSC túrázói az elindulás előtt Normafánál. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor A Libegő felső állomása, háttérben az Erzsébet kilátó. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Kis pihenő a Libegő felső állomásánál. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Zajlik a tere-fere. "Mikor indulunk már?" 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor "Megyünk már, csak még ezt a kis sütit bekapom!" 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor A képen a Budakeszi Tüdőszanatórium közeli és a Rehabilitációs Központ távolabbi épületei. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

János-hegy állomáson a vágányon átkelés-1. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor János-hegy állomáson a vágányon átkelés-2. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor János-hegy állomáson a vágányon átkelés-3. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

János-hegy állomáson a vágányon átkelés-4. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor János-hegy állomáson a vágányon átkelés-5. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor János-hegy állomás bejárata. Jól látszik a sínszálak szép, egyenletes íve. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Vadaspark megállóhely. A jó vízelvezetés eszköze, a betonelem. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Vadaspark megállóhely. Jön a "füstös" Nosztalgiaszerelvény. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Szerelvény érkezik Szépjuhászné állomásra Hűvösvölgy felöl. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Szép napos időben bandukolunk a vágány mellett, a túra hamarosan véget ér. 2019.12.28. Normafa-Lipótmező VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

» » » » » » » » » « « « « « « « « «

Túravezetői eligazítás Normafánál. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Kossuth Lajos emlékműve előtt áll a csapat. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Kossuth Lajos emlékműve előtt áll a csapat. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Kossuth Lajos emlékműve előtt áll a csapat. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Disznófő forrás elhanyagolt épületei. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Az erdőben kígyózó sorok. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Tündér sziklák, háttérben a város házai. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Meredek kapaszkodó, segítő kezek. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Szemben Hárs-hegy kilátója, távol a napsütés erőlködik. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Túravezetőnk gondos házigazda, hűtött pezsgővel érkezett. A tornászlányok vezetője, Ildikó is gondolt ránk egy üveg habzó nedűvel. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Jókedvünk határtalan, Mariann még aktív társai gyűrűjében. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor "Kedves egészségetekre" BUÉK!". 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

A befagyott Béka tó jegén csúszkálunk. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Kapaszkodik az öreg fa. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor Ismét keresztezzük a sineket János-hegy állomáson, éppen úgy, mint éppen egy hete. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor

Az elköszönés percei Budakeszi határában. 2020.01.04. Normafa-Budakeszi VSC túra. Fotó: Sándor Tibor