Néhányan meg is irigyeltük tőlük ezeket a kiváltságokat és – gondolva egy merészet – meglátogattuk a csapatot. Ekkor került sor az említett OKT túrára is, előtte pedig a csúcstól egy rövid, egy órás sétát is tettünk az úton az ellenkező irányba, Sirok felé. Ez a szakasz a 8,5 km hosszú, 410 m szintkülönbségű, 10 állomással bíró Kékes tanösvény része, amely az ország legmagasabban fekvő tanösvénye.  Különlegességét az adja, hogy kis részben érinti a Mátra utolsó, még épségben maradt őserdő-maradványait. Számtalan növény- és állatfaj ritkaság él ezen a magaslati vidéken. Ezek közül egyet említve: csak itt él a havasalji rózsa, az egyetlen rózsafajunk, amelynek nincsenek tüskéi.

Jó volt látni a sok nézelődő, sétálgató kirándulót a napos réteken, a déli lejtő enyhén havas felső részén próbálgatták kis szánkóikat a gyerkőcök. Az északi lesikló pálya végében pedig ott ragyogtak a távoli messzeségben következő, februári nagy úti célunk, a Tátra csúcsai. A séta után beültünk pár kellemes tízpercre a Kékesi Vendégház jól fűtött éttermébe, a téli hangulat okán páran megkóstolták a gőzgombócot is. Kis csalódással vették tudomásul, ez nem az, amire számítottak. Talán a lekvár íze, talán a gombóc állaga? Nem tudni.

Voltak páran, akik lefelé a biztonságos buszjáratot választották. A többség azonban gyalogosan vágott neki a Kéknek. Ereszkedve a Somor-patak völgyében, a bükkösön, csordogáló kis erek, – rajtuk a felszín már fagyott hártyásan – szegélyezték a jól kitaposott ösvényt, egy-egy fán ott volt még a teljesítménytúrázók számára jelt adó élénk sárga szalag.

Végül mi négyen, az Újévi viszontlátás reményében elköszöntünk az itt maradóktól, irány haza, a füstködös főváros.

Lejegyezte és a fotókat készítette: Sándor Tibor

[1]  [2]  [3]

[4]  [5]  [6]

[7]  [8]  [9]

[10]