Mások sílécet csatolnak, mi meg a macskit, az egyik segíti a lesiklást, a másik meg éppen hogy megakadályozza a hanyatt esést a jégen-hóban. Idén különösen nagy volt a mázlink ezzel is: megérkezésünk éjszakáján leesett kb. 10 cm hó a fagyos, jeges utakra, így előállt az a kedvező helyzet, hogy nem a csúszós jégen, hanem a tapadó hóban közlekedhettünk a völgyekben. Na meg az újtátrafüredi Sibir panziójáig ki vonattal, ki kocsival. A vonatosok is viszonylag megúszták: útvonalukon előttük nem sokkal egy tehervonat kisiklása elzárta a pályát, de mire odaértek, már az egyik vágányt szabaddá tették a szlovák pályás kollégák. Banális, mondhatni megszokott oka volt a balesetnek: egy tehervagon kerék-karimája tört el. Már a Füstiben járt óvodások is tudják, hogy miért is ütögetik az állomásokon egyes vasutasok hosszú nyelű kalapáccsal a kerekeket. Itt ez most elmaradhatott, a vége: a vonalszakasz fél-napi kiesése a forgalomból.

A csütörtöki első nap az ismerkedésé, bemelegítésé. Feltöltöttük magunkat jóféle szalonnás katonákkal, torokvédő gyógyfüves kupicákkal, meghallgattuk túravezetőnk megfontolandó intelmeit a biztonságos túrázásra vonatkozóan, majd felkerekedtünk és átsétáltunk szállásunkról a szomszédos Ótátrafüred kis kupolával fedett savanyú-víz forrásához a szokásos palacktöltő aktust megejteni. A forrás vize meglehetősen vasas, alatta látszik is a pirosan folydogáló erecske. A víz jótékony hatása sokféle, de a legfontosabb összetevője a kedvező eredménynek: hinni kell benne!

[1]  [2]  [3]

[4]  [5]

Pénteken aztán eljött az első igazi túra napja. Az útvonal a Poprád-tavi megállóból vezetett a kiszolgáló úton végig a tó melletti Moravek házhoz, majd vissza a Menguszfalvi-völgyön át a Csorba tóig. Az időjárás előrejelzése nem volt túl kedvező, de hát ismerjük az idevágó mondást: "Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista!" Ennek megfelelően rétegesen öltöztünk, vittük a palack forró teákat, a fülmelegítőket és arcvédő maszkokat (már aki nem felejtette azt otthon a síelős sisakjában, mint éppen e sorok írója). Már a villamosra várva is szembesültünk a kitartóan fújó széllel, a felhőbe burkolódzó tájjal. Felfelé, fél úton megállva a csapat egy útkanyari erdei fedett pihenőben azzal szembesült, hogy a letakarított padok másodpercek alatt ismét behavazva álltak, a hó jóformán vízszintesen "hullott".

[6]  [7]

Páran elindultunk kicsit korábban, mint a zöm, magam a tapasztalt Miklós nyomdokait követtem. Ez is egy érdekes tanulság: ha olyan nyomát, lépéseit követjük, aki hasonló tempóra képes, mint mi, akkor az erőkifejtés lényegesen csökkenthető azzal, hogy átvéve a ritmust, azzal már nem kell törődni. Ha azonban tőlünk elütő az ütem, máris arra kell figyelni, ki ne zökkenjünk belőle: az energia nagy része erre fordítódik. A szél erősödött, Miklós eltűnt előlem. Lépéseim nyoma pillanatok alatt elveszett a kavargó hóesésben, én sem találtam máséra rá, magamra maradtam. Az út erősen emelkedett, szemben senki fia nem jött, a fák recsegtek-ropogtak a szélben, zihálásom is egyre erősödött. Ereim kidagadtak, már csak vonszoltam magam, de eltökélt szándékom, nem hagyom, hogy befogjanak az utánam jövők. Nincs ez kimondva, de hallgatólag mindenki így van ezzel: aki az elsők között ér fel egy magasabb célpontra, mint a többiek, arathat ezzel egy kis elismerést. Arra jó ez, hogy máskor is fáradjon az ember, hogy máskor is első legyen, no nem sokkal, elég egy-két perc is. Persze a jobbak egy ekkora úton akár fél órát is ráverhetnek a többségre. Tempót váltottam és a légzésemet is ehhez igazítva, tüdőmet igyekeztem teljesen teleszívni a tiszta hegyi levegővel. Ez egy idő után nem sikerült, így lassulni kényszerültem, hogy a helyes ritmust ismét megtaláljam. Ziháló lélegzetem senki nem hallhatta, csak én, fülem a legkisebb neszt is észlelte. Madárdal csak az út végén hallatszott ki mélyen az erdőből. Az erőlködéstől elfáradtam, lépéseim lassultak, arra gondoltam, milyen lehet egy nyolcezres magas-hegyi túrán, a mély hóban, nagy emelkedőn, süvítő szélben, hatalmas hátizsákot cipelni? Míg gondolataim ezen jártak, a közben az út kisimult, de a viharos szél még mindig szemből ért. Látni továbbra sem lehetett, csak az orrom hegyéig. Utol értem Miklóst és hamarosan az erdőben találtuk magunkat, kis emelkedő következett, majd erős lejtő, amin a viselt macski ellenére majdnem elestem, részben a fáradtságtól, részben az út közepi kijegesedéstől. Mindketten megállapítottuk, hogy valami hiányérzetünk van: nem láttuk az út jobb szélén a szimbolikus temetőt, elnyelte a vihar. Közös szelfi következett, majd bakancs pucolás és macski levétel után beestünk a kényelmes turista házba. Páran már ott melegedtek, ették ebédjüket, itták sörüket.

[8]  [9]  [10]

Hamarosan a teljes csapat is megérkezett, az idő nemsokára kiderült, láttuk az ablakon keresztül, hogy már a napocska is ki-ki ragyog néha a felhők közül. A söntés pultja felett a helyi specialitás, a Tátra-Tea árlapja nézett ránk hívogatóan. Rövid órát eltöltve, felfrissülve hagytuk ott a meleget. Páran maradtak a bevált kiszolgáló úton, tőlük elköszöntünk. Túravezetőnk, János, egy gyors létszámellenőrzés után nekiiramodott és a keskeny csapáson libasorban követtük az erős lejtőn-emelkedőn. Nemsokára feltűnt jobbról a Solisko kettős csúcsa, majd a Csorba-tavi sí-létesítmények sáncai, pályái. Napfényben fürödve értünk a villamoshoz és szálltunk fel rá megpihenni. A szomszéd vágányon álló kocsi oldalán reklám: a vasút hirdeti, hogy a kanyargós pálya ellenére a Poprád-Prága útvonalon a szerelvények nem egészen hat és fél óra alatt teszik meg a hosszú utat. A dolog érthető, ezen a vonalon a nemrég vásárolt Pendolino szerelvények közlekednek. Róluk azt kell tudni, hogy a kocsiszekrény a pályaívben bedől az ív középpontja felé, így jelentősen emelkedhet a jármű sebessége. Egyszer ki kellene próbálni, érdekes lehet a tapasztalat.

[11]  [12]  [13]

[14]  [15]

Hazaérve szállásadónktól kaptuk a hírt: lavinaomlás történt a Kis-Tarpataki völgyben, a Téry-ház fölötti hegyoldalon. Egy magyar hegymászót az egy órás újraélesztési kísérlet ellenére a szlovák hegyi mentők elvesztettek, rajta már nem tudtak segíteni, ő meghalt. Párunkat az otthoniak is hívták telefonon a hírrel, megvagyunk-e, mi van velünk? Megnyugtatásul közöltük, hogy mi a lezárt területen nem közlekedünk, a völgyek továbbra is biztonsággal járhatóak. Elővigyázatosságból azonban a későbbre tervezett Téry-házi túrát vezetőnk törölte a programból.

[16]  [17]

[18]  [19]

Szombaton az alternatív, biztonságosabb útvonalra szervezett Tátraszéplak – Sziléziai-ház túrát teljesítettük. Páran lemaradva a többségtől, akik a meredeken emelkedő keskeny ösvényt választották, mi a szélesen kanyargó kiszolgáló úton haladtunk felfelé. Itt még személyautót is kerülgettünk, fent a hegyen ugyanis egy komplett szálloda üzemel, aki ott vendég és ezt igényli, őket kocsival hozzák-viszik. De csak egy pontig, mert onnantól az összkerékhajtású jármű is elakadna a hatalmas hóban. Itt átváltanak motoros szánra és ratrakra (hernyótalpas traktorra), ezzel viszik tovább az élelmet, italt, utast. Mi is megszenvedtünk, míg feljutottunk ezen a kb. másfél kilométeres úton a járművektől fellazított mély hóban. A szállodától sokfelé vezet kényelmes, szintet tartó sétaút. Tőle nyugatra emelkedik fenséges látványt nyújtva a Tátra legmagasabb hegye, a Gerlachfalvi-csúcs, a maga 2655 m-es tengerszint feletti magasságával, tetején vaskereszttel. Távolról tekintve a hegyet, úgy néz ki, mint egy hatalmas, mély lavór, jellegzetessége kiemeli a többiek közül. Hazafelé a többség egy hegyi ösvényen ereszkedett, mi ketten szánkót béreltünk a recepción és azzal közlekedtünk lefelé, néha csak húztuk magunk után a szánt, de volt, hogy szélsebesen siklottunk a széles úton, kurjongatva kerülve a lefelé haladókat. A szánkó végül egy, az út végi parkolóban lévő, számzáras lakattal lezárt kis házba került (a kombinációt a recepciós fiú elővigyázatosságból felírta egy kis cédulára, nehogy elfelejtsük azt). Nagy élmény volt ismét gyereknek lenni!

[20]  [21]

[22]  [23]

 

[24]  [25]

Vasárnap nagy forgalom keletkezett, a környék összes kirándulója nekivágott a hegyeknek. A villamos csak úgy ontotta magából a tömeget, a csapatokban áramlók előbb megcélozták a jegypénztárakat, majd sorba álltak a bejárati kapuknál. Irány siklóval a Tarajka. A kocsiban kissé megijedve láttuk, fent a kocsi üvegtetején járt és hagyta ott lábnyomát egy nagyragadozó, reméljük mire kiszállunk, ő addigra már más irányt vesz... Fent 1280 m-rel a tengerszint felett jó idő fogadott, megtekintettük az idei jégszobrász munkákat, megállapítva, hogy a tavalyi kollekció szebb volt. De azért minden elismerést megérdemelnek az alkotók, akik kifaragták láncfűrészeikkel ezeket a szobrokat. Hamarosan egy rövid túra is elindult: leereszkedtünk a Rainer menedékházhoz, innen továbbmenve megszemléltük a hótakarós tarpataki vízeséseket, és felhágtunk a Bilikova házon át vissza Tarajkára (Hrebienok). A siklóval visszaértünk Ótátrafüredre, ahol a resti kocsmában a pult felett lehet tanulmányozni a Magas-Tátra, mint közigazgatási egység részeiként működő településeket zászlóikon keresztül. Ezen az estén volt még a csapatnak egy kellemes kötelessége: hagyomány, hogy meglepjük azon társainkat, akik éppen a túra idején töltenek be valamilyen nevezetes évfordulót. Így esett, hogy az esti szokásos nótázgatásainkhoz citera zenét szolgáltató Pál barátunk 77. szülinapját ünnepelhettük meg közösen.

[26]  [27]

[28]  [29]

[30]  [31]

[32]  [33]

[34]  [35]

[36]  [37]

Hétfőn a Zöld-tavi menedékház a célpont. Hosszú az út, nagy emelkedők ugyan nincsenek, de azért az folyamatosan, kitartóan emelkedik. Az elején balról hosszan szemlélhettük a Lomnic csúcsát, alatta a Kőpataki-tó házait (Encián) és a csillagvizsgáló állomást. (Erről a helyről – Encián – külön meg kell emlékezni. A krónikás életében először itt tapasztalta meg, hogy a Föld gömbölyű. Egy fiatalkori sítúra alkalmával letekintett a hegyről, az idő kristálytiszta, szemben az Alacsony-Tátra hegyei és a fehéres-felhős íves látóhatár felett élesen elkülönülve mély-kékségével a világűr határvonala rajzolódott ki szemei előtt. Máig felejthetetlen élmény!) Az út hamarosan erdőbe ér, sok a kanyar, a patak keresztezése, végül kitárul a látóhatár és a magas hegyek övezte széles völgyben érjük el, annak egészen a végén a házat. Barátságos kutya fogadta a csapatot, a szemben lévő lejtőn egy síelő társaság gyakorlatozott, mi pedig befészkeltük magunkat a házba levest enni, italokat fogyasztani. A szomszéd asztalnál egy fél éves forma gyerkőc, papája a hátán hozza-viszi, szoktatja a szép hegyekhez a lurkót. Jó dolga van! Visszafelé sietős lett a dolgunk, ha el akarjuk érni a korábbi buszt hazafelé. Megnyomtuk a menetet, így nem késtük le, időben, még szép világosban jutottunk fedél alá.

[38]  [39]  [40]  [41]

[42]  [43]  [44]  [45]

Kedden a krónikás pihenő napot kért és kapott. Míg a kemény mag megcélozta a Hosszú-tavi menedékházat, addig ő ellátogatott a TANAP Múzeumba, Tátralomnicon. (TANAP = Tatranský Národný Park, Tátrai Nemzeti Park. 1949-ben alapították abból a célból, hogy megóvják a Tátra természeti kincseit. Területe a lengyel oldal hasonló területével közösen 1993 óta az UNESCO bioszféra-rezervátum része.) A jellegzetes, hegycsúcsot formázó épület már messziről felismerhető, belül pedig igazán szép és tartalmas a kiállítás. Az állatvilág kitömött példányai miatti hűtött levegőn a kabát magunkon marad, a tárlók üvegein át szemlélhető a sok növény, állat, kőzet, a hegyi emberek életét bemutató népművészeti tárgyak, a hegység felfedezésének és kiépülésének története és tárgyi eszközei. A nap végén a két csapat az állomáson találkozott, hogy a késők is elérjék a vonatot, mintha a földből húznánk ki a répát, úgy tartottuk vissza a szerelvényt ütközőjénél megragadva. Sajnos a hegyi részleg nem érte el célját, azt a kemény, szeles idő ma is megakadályozta.

[46]  [47]  [48]

[49]  [50]  [51]

[52]  [53]  [54]

[55]  [56]

Szerdán jó időre ébredtünk. Az előre kidolgozott program már régen nem érvényes, és ma úgy határoztunk, hogy felmegyünk a Soliskóra libegővel, majd onnan még feljebb az elülső csúcsig. A Csorba-tóig vitt a villamos, ott begyalogoltunk a libegő pénztáraihoz, már messziről látszott, hogy valami nem stimmel. Nem volt sor az ablakok előtt! Sajnos úgy jártunk, hogy ugyan lent szélcsend van, de pár száz méterrel feljebb, a Solisko menedékház 1830 m-es magasságán tombolt a vihar. Hihetetlen! A libegő nem járt, a síelők is csak az alsó részen, a kis tárcsás liftekkel közlekedtek. Lógó orral bandukoltunk vissza. Az út melletti hómezőn motoros szán pálya. Nosza, ilyent még úgysem próbáltam, béreltem gyorsan egyet 5 percre. Ment, mint a ménkű, fürge, gyors, a pálya hosszabb egyenesén elértem a hatvanat is. Gyors fékezés, majd kanyar, aztán újra egyenes, újra hatvan! Mögöttem a társaság egyik bátor hölgytagja, Ili ült, mentünk vagy tíz kört, éppen elég is volt az élmény, a bakancslistán ez is kipipálható. Lomnicra tartva a villamoson utas-barát megoldás: a kis asztalkán térkép és még menetrend is. Nem kell kérdezni, minden fontos utazási infó helyben elérhető. A múzeumot ma is megnéztük, majd készültünk az esti búcsúvacsorára, nótázgatásra, borozásra, az élmények újra elmesélésére. Késő este, csillagos égbolt alatt jókedvűen ért haza a kis csapat az étteremből.

[57]  [58]  [59]

[60]  [61]  [62]

Csütörtök, utolsó nap. Csomagolás, készülődés, délre minden bőrönd indulásra készen. Gyors ebéd, majd a jövőre való viszontlátás reményében elköszönünk házigazdáinktól. A többség már most feliratkozott a 2020-as listára. Elindulunk, ki villamossal, majd Poprádtól vonattal Kassán át, mi kocsival, ahogy idefelé is jöttünk, megmászva az Alacsony-Tátrát, Dobsinán keresztül. A határ után balról a Mátra hullámvasutas vonulata, jobbról naplemente. Mindannyiunk része a szerencsés hazatérés, az élményeket eltesszük magunkba és majd megosztjuk azokat a következő klubnapon az itthon maradottakkal.

[63]

Fotók: Honvári Terézia – Sándor Tibor

Lejegyezte: Sándor Tibor